Ártéri erdők ölelésében

A folytatásban Badari Tibor erdőművelési műszaki vezető invitált minket egy hangulatos ártéri fogatozásra. A szakmai vezetés során közeli bontóvágásokat, fekete dió és magyar kőris állományokat szemrevételeztünk. Szó esett még a kőris hajtáspusztulásról, hogy bár üde termőhelyeken, tetemes mértékben még nem jelentkezett, de elegyetlen kőris állományokat már nem ültetnek. A természetvédelmi korlátozások kérdéskörét is érintettük, sajnálatos módon okoz némi nehézséget a területen található védett és fokozottan védett madarak nagyszámú jelenléte, továbbá a permetezés korlátozása úgy a szúnyog, mint a gyomkonkurencia ellen.

Visszaérkezve a Nagykastély került terítékre. Az északi homlokzat előtt álló Karapancsai bika szobra méltó emléket állít az egykor világelső trófeának és hirdeti a gemenci génállomány kiváló minőségét. II. Vilmos német császár kompániájával többször megszállt a Kiskastélyban, viszont idővel az épület, méreteiből fakadóan már nem bizonyult elengedőnek, így építették meg a Nagykastélyt teljes pompájában. A hallba lépve lenyűgöző látvány fogad és a kastély szobáit járva is az időtlenség lengi be a tereket.

A kis és nagykastély falain szintjellel ellátott márványtáblák őrzik az 1956. márciusi jegesár emlékét.

Az ebédet követően a Mohácsi Rév felé vettük utunkat. A Duna nem adta könnyen magát, némi „fennakadás” után, próbára téve sofőrjeink és kollégáink problémamegoldó készségét, azonban sikerült autóbuszunkat is újra sík terepen tudni.

A Mohácsi Halászcsárda előtt csatlakozott hozzánk a Bátaszéki Erdészet nyugalmazott fahasználati műszaki vezetője Turóczy Ferenc. Tősgyökeres mohácsiként szakszerű idegenvezetésében ismerkedhettünk meg a város nevezetességeivel.

A Kálvária dombon megálltunk még a Csatatéri Emlékkápolnánál. A kálváriát a mohácsi csatában elesett katonák emlékére emelték. Nevezetessége az épületben látható két Dorfmeister festmény, mely az első és második mohácsi csatát ábrázolja. Itt idézte fel Turóczy Ferenc a csata történéseit és osztott meg velünk érdekességeket annak körülményeiről.

Kultúrtörténeti zárásként a Mohácsi Nemzeti Emlékhely felkeresésével folytatódott a délután.

Varga György az Emlékhely vezetője kalauzolt minket a helyszínen és páratlan, gondolatébresztő előadásával, történeteivel egy igazán felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg minket. Mely ajándékban úgy gondolom, egyszer mindenkinek részesülnie kellene.

A sírkert bejárásakor a lélekharangot megszólaltatva tisztelegtünk a hősök előtt és koszorút helyeztünk el az itt elhunytak emlékére a Vas megyei erdészek nevében, melyet a Himnusz kísért.

Nap végén, a Szekszárdi Szőlőhegyen, a Bátaszéki Erdészet Gurovica erdészkerületében lévő pincénél láttak minket vendégül vacsorára házigazdáink. Sipos Sándor a Gemenc Zrt. erdőgazdálkodási és műszaki igazgatója köszöntött minket. A folytatásban Janács Gergely erdészetvezető tartott széleskörű tájékoztatást erdészetükről, valamint borászati tevékenységükről, melyet saját 1 hektáros területükön folytatnak. Szabó Szilárd kerületvezető erdész pedig a Szekszárdi Borvidék ízvilágába kalauzolt el minket egy borkóstoló keretén belül. A vacsorához Ékes László szekszárdi író szolgáltatta a zenét, akihez aztán Pandúr Tibor kollégánk is csatlakozott.

Másnap reggel az Erdei Iskolában elfogyasztott bőséges reggelit követően Fodermayer Vilmos a Szekszárdi Erdészet vezetője és Túri István erdőművelési műszaki vezető kíséretében a Gemenc kincsei c. kiállítást tekintettük meg. Az ízlésesen berendezett termek, mint valódi kincses ládikák őrzik Gemenc páratlan értékeit, emlékeit, ezernyi arcát.

A Gemenc Zrt. által működtetett Gemenci Erdei Vasút hazánk egyetlen ártéri erdészeti kisvasuta.  Pörbölyről indulva 30 km hosszan halad a Duna vonalával párhuzamosan. A folytatásban így fémkeréken vágtunk neki az ártéri rengetegnek.  Utunk során Fodermayer Vilmos és Túri István ismertették a Szekszárdi Erdészet fakitermelési, erdőművelési és vadgazdálkodási mutatóit. Szó esett még a felújítás és ápolási munkák nehézségeiről, valamint az ártéren történő közelítési és kitermelési munkák fortélyairól. Leszállva a kisvasútról gyalogosan folytattuk utunkat Lassi megállóhelyig. Itt egy aprócska tisztáson áll az 1948-ban épült Lassi menti halász-lak, mely az oldalfalán látható mércével szintén az egykori hatalmas áradások emlékét őrzi. A hajdani erdészházban Halászati Múzeum került kialakításra, melyet némi frissítőt követően alaposan szemügyre is vettünk. Egy harmadik épületben – a régi istállóban – pedig az árvizeket bemutató kiállítás található, hajómalom modell, terepasztal és különleges fotók kíséretében. Fodermayer Vilmos itt megosztotta velünk az árvizekkel kapcsolatos saját tapasztalatait is, melynek köszönhetően még jobban átérezhettük azokat a nehézségeket, melyekkel itteni kollégáink ár esetén nap, mint nap megküzdenek.

Gyalogtúránkat a Gemenc Zrt. első tanösvényén, a Molnárka tanösvényen folytattuk, ahol szlavón tölgy és fekete dió állományok között értünk el a Malomtelelőhöz. Nevét a hely onnan kapta, hogy a Dunán őrlő hajómalmokat télen lóval ide húzták be a jég elől. Jelenleg itt egy madármegfigyelő torony magasodik, ahonnan szép kilátás nyílik a Duna egykori holtág maradványára.

Rövid sétával aztán kiértünk a töltésre, ahonnan vendéglátóink gépjárművekkel szállítottak minket utolsó helyszínünkre, Keselyűsre, a Szekszárdi Erdészet Központjához.